Menu

Flander Márton: Extrememan 2015 Nagyatád, avagy 19-re lapot húzni

20150729-Flander-Nagyatad-1

Flander Márton beszámolója a nagyatádi triatlon OB-ról: – Ha kicsi a tét, a kedvem sötét. Ezzel az örök klasszikussal zártam előző, rothi beszámolómat. Meg szeretném jegyezni, hogy nem véletlenül.

Amire készültem, az azért nem mindennapos a triatlon világában (mégha nem is egyedülálló). 2 héten belül 2 ironman távú verseny. A dolgot tovább terheltem még azzal, a magammal szemben megfogalmazott elvárással is, hogy címvédőként ne csupán a teljesítésre utazzak, hanem igenis nehezítsem meg a trónkövetelők dolgát. Azt már meg sem mertem említeni az engem a versenyről kérdezgetőknek, hogy én még a pályacsúcs megdöntésének kósza gondolatát is szem előtt tartottam (főleg a rothi eredményem fényében). Johnny Firpo úgy fogalmazott volna, hogy 19-re terveztem lapot húzni. Ilyen esetekben meg tudjuk, hogy mit sem ér a tökéletes felkészülés, és a kedvező feltételek, ha nincs velünk az MF (mázlifaktor). Szerencsére az előző hétvégén velem részben ott volt (de ne szaladjunk ennyire előre).

Rothból hazaérve tudtam, hogy a nagyatádi “sikerem” kulcsa a nagyon okosan kivitelezett formaátmentés lehet. Namármost nekem majdnem sikerült a nagyon szócska mellett az okosant is ellőni a Roth utáni héten. Gondoltam mi az nekem, ha betársulok pár rövidebb, pörgősebb edzés erejéig (mivel ezek úgyis ajánlatosabbak egymáshoz közel levő versenyek esetében) az U23-as EB-re készülő Király Istihez. Az meg, hogy 40 fok van, csak még keményebbé tesz fűztem tovább a gondolatot magamban, és direkt hasznos lesz a melegnek jósolt “Atádi bulira”. A fejben edzés tökéletességével már mindenki találkozott szerintem, viszont ezen tervek megvalósulása a gyakorlatban nem megy mindig ilyen simán. Ezt nekem is próbálta jelezni a gyorsan fáradó combizmom, azonban az elején még próbáltam nem nagyon tudomást venni róla. A versenyt megelőző szombatra még “okosan” beterveztem egy 120 km kerékpár, 10 km futás kombót, viszont szerencsére a végrehajtása közben már az agyam is rájött, hogy ha nem veszek vissza az elméletből, akkor elbukom a következő heti versenyt. Ennek eredményeképpen az utolsó 30 km-t economy módban tettem meg és beértem egy csupán 6 km-es ráfutással. Aztán a verseny hetében csütörtökig Pécsen “nyaraltunk” Fannival, hogy a környezetváltozás ereje is minket segítsen majd szombaton. Minimális edzések mellett a feltöltődésé volt a főszerep, és kezdtem úgy érezni, hogy talán partiban lehetek majd a kihívóimmal a nagy napon.
20150729-Flander-Nagyatad-2
Pénteken aztán a szokásos verseny előtti kapkodás, majd indulás Nagyatádra, ahol ismét csak szép számmal képviseltük a Mogyit (köztünk nem kevesebb, mint 3 elsőbálozóval). Szerencsére a helyszínen már rutinból mentek a dolgok, mint rajtszámfelvétel, futócucc leadás, hagyományok szerinti 1500 m leúszása a strandon. Este a szokásos pizzázás helyett egy házilag elkészített spagetti mellett tettük le a voksot, így kihasználva a nagyatádi szállásunk jelentette előnyt. A reggel 4.45-ös kelés miatt a lefekvést sem halogattuk sokáig, így 10 óra körül, már mindenki vízszintes testhelyzetet vett fel. A reggeli problémamentes kelés után pár szelet mézes kenyér, és már a Gyékényes felé tartó kocsisorban találtuk magunkat. Úgy pörögnek ilyenkor a percek, mint soha máskor. Depózás, átöltözés, és már hallgatjuk is az ismerős zenéket. A gyékényesi tó tiszta vize strandolásra kiváló (28-29 fok közötti), meg is jegyzem, hogy szívesen áztatnám benne a testem egész nap, de ez az opció nem képezi a mai nap programját. Ma komoly céllal állunk itt a parton, az év “leghosszabb” napjának küszöbén. Egy olyan céllal, amiért az év során nagyon sokszor álltunk reggel 6 előtt az uszoda bejárata előtt várva a nyitásra. Szerencsére nem kell már sokat várnunk, hogy fél 7-kor elkezdődjön kinek az első, kinek a 25. nagy kalandja.

Az úszással évek óta nincs bajom, és ez a szezon is azt mutatja eddig, hogy gond nélkül ki kell tudnom jönni az élmezőnnyel. Éppen ezért nem ragad el soha a hév az elején, és nem is törekszem világcsúcs döntögetésre az első pár száz méteren. Jól tudom már milyen hosszú is ez a nap, és éppen ezért nem használok el több energiát, mint ami feltétlenül szükséges. Petsuk Zoli környékére orientálódom, mert tapasztalatból tudom, hogy milyen profi módon képes rajtolni. Most is hagyom a túlpörgött társakat kilőni, és mögöttük a zavarosban halászni úgymond. Tudom, hogy van pár srác, aki képességei alapján simán végig tudja vinni az úszást, ha akarja. Ma viszont a kezdeti ki mit tud után a jósolt meleg miatt mindenki spórolni látszik az erejével, így az első bója előtt nem sokkal már én úszom elől. Nem erőltetem a tempót, ha valakinek lassú, úgy is kielőz majd, gondolom. Ez az első kör végéig nem történik meg, így elsőként fordulok rá a második körre. Csak távolról hallom, hogy a korábbi évekre jellemző pár fős élbollyal ellentétben 8-9-en is vagyunk (úgy látszik egyre többen tudják a 24-25 perc közötti köröket hozni). A második kör is változatlan forgatókönyv szerint zajlik. Az utolsó egyenesben aztán beúsznak mellém, de nem fejezik be az előzést. A lekörözések miatt elvesztem a vizuális kontaktot a mellettem úszóval, de ilyenkor már fejben úgyis a depózásomat rakom össze. Elsőnek emelkedek ki a vízből, de valaki kicsit gyorsabban fut ki nálam, így nem az enyém a legjobb úszóidő (nem mintha ezen múlna a verseny). A depózásom szerencsére gyors és gördülékeny, így elsőnek pattanhatok fel a bicajra, hogy nekirugaszkodjak a nap számomra leginkább kihívást jelentő számának, a kerékpározásnak.

Az ébredező Gyékényesre beérve hátrapillantok, hogy képbe hozzam magam a többiek hollétéről. Petsuk Zolit látom magam mögött, míg utána jóval lemaradva a kék mezes (Bátorfis) srácok. Zoli a tavalyi évhez hasonlóan beelőz, miközben megjegyzi, hogy hol a fenében vannak a többiek. Ezek szerint nem mindenki akkora “depókirály”, mint mi ketten. A tavalyihoz képest nem kezdjük el ész nélkül veretni az elejét, így nemsokára felér ránk a Szabó, Erdős, Molnár trió. Szimpatikus társaságnak tűnik ez a csoport, és magamban már örülök is, hogy végre nem kettesben kell letekernem a Nagyatádra bevezető szakaszt. Az örömöm nem tart sokáig, mert vannak köztünk, akiknek délután randijuk van, így sietnek. Szabó Atesz az első, aki úgy gondolja, 40 km/h alatt menni a gyengeség jele. Előre áll és onnantól megszűnik a bulijárat feeling. Átrombolunk az arborétumon és Böhönye felé vesszük az irányt. A jó útminőség még további gyorsításra sarkallja Attilát, és ahogy egyre jobban emelkedik a sebesség, kezdem úgy érezni, mintha isten ostora sújtott volna le a combjaimra. Már nem is tudom pontosan, hogy Inke vagy Vése után borítok ki a második helyről, mert úgy érzem még pár kilométer, és nagyon csúnya véget ér a mai versenyem. Arra gyúrok, hogy az 5. helyre beállva kihasználom azt a nüansznyi könnyebbséget, ami az előttem tekerő 4 versenyző egymáshoz való igazodásából fakad. El is halad mellettem a sor, amiben Molnár Geri meg is jegyzi nekem, hogy Ati papa nagyon siet. Még egy AHA-t sem tudok kinyögni, annyira érzem a bőrömön, bocsánat a lábaimon ezt a sietséget. Szerencsémre, Atesz pár kilométer után leadja a vezetést, de Erdős Petivel sem járunk sokkal jobban. Nagyon bivaly a srác, ezt már Nagyváradon is bizonyította. A Nagyatádig hátralévő szakaszon tehát az Agria dízelje megy az élen váltott vezetésben, mi Zolival meg igyekszünk nem vakvágányra futni az időnkénti tempóváltásoknál. Az időjárással eddig óriási szerencsénk van, mert a napot vékony felhőréteg takarja, így az előre jósolt 37 foktól egyelőre még jócskán elmarad a hőmérséklet. Kb. 1ó 42 perces időnél robogunk be először Atádra. Ilyen gyorsan még sosem értem ide egyik ironmanem során sem. Kicsit meg is ijedek, mert az eddigi gyakorlat szerint az erős kezdés mindig megbosszulta magát később. Elkezdődnek a frissítések, és teljesen felborul az addigi sorrend. Én csak egy kulacs vizet veszek fel és a harmadik helyen hagyom el a frissítő területet Zoli mögött. Ő előtte meg Erdős Peti, aki kihasználva a kavarodást pár 100 m előnyre tesz szert.

Zoli taktikus versenyző, így nem akar egyből zárkózni. Atesz viszont lefixálta a randiját, így továbbra is sietős neki. Beleg előtt be is fogja Petit és újra az élre áll. Nekem egyelőre szimpatikus a bolyban betöltött 3. pozíció. Belegből visszafele megcsap minket a változás szele. Atesz rendíthetetlen, de Peti jelzi, hogy a második pozíció kiadó számomra. Beelőzök, és már épp megszoknám az újdonsült helyemet, amikor Atesz leadja a vezetést. Továbbra sem érzem az elsöprő erőt a lábaimban, de pofátlanságnak gondolom, hogy ne menjek legalább egy kicsit én is elől. Ebből az lesz, hogy az első kis kört egészen Ötvöskónyi végéig én viszem. Nem érzem jónak a tempót, de most senki sem tolong, hogy leváltson elől. Szívem szerint fülem-farkam behúzva mennék a sor végére, de határozott jeleit látom, hogy azok a helyek már elkeltek, így Molnár Geri mögé a 3. helyre állok vissza. Így érkezünk meg másodszor Nagyatádra, és kezdődik megint a frissítés művészete című előadás újabb fejezete. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok a frissítés bajnoka, így ismételten 1 kulacs vizet veszek magamhoz és tűzök ki az újabb kiskörre. Az új körforgalomnál hátranézve látom, hogy a többiek nagyon jól érezhették magukat a segítőik körében, mert jócskán le vannak maradva tőlem. Megboldogult Sipi szavaival élve úgy döntök, hogy előremenekülök kicsit, ezzel is adva magamnak kis időt a későbbi regenerálódásra. Most persze az előremenekülés alatt nem azt kell érteni, hogy 45-el mentem fél órát, csupán azt, hogy nem lassítottam azért, hogy megvárjam a srácokat. Ennek persze az lett az eredménye, hogy minden fordítónál egyre messzebb kerültem az üldözőktől. Először Erdős Peti vett vissza a tempóból, majd Szabó Atesz, végül Molnár Geri is leakadt Zoliról egy szerencsétlen buszos fiaskó következtében. Már-már viccesnek éreztem, hogy pont azok az emberek maradtak le a végére, akiket kezdetben a legerősebbnek gondoltam. A kerékpározás második felére azért előbújt a napocska is, ami igencsak felforrósította a hangulatot. 5 percenként kellett vízzel locsolni a fejemet, mert éreztem, ha nem így teszek, negyedszerre már nem a kerékpáron ülve fogom meglátni a nagyatádi kórház épületét. A kerékpár utolsó körében előztem meg Fannit, aki rendületlenül mosolygott és bíztatott. Sajnos nem tudtam kellő mértékben viszonozni akkor, de remélem megbocsát majd nekem ezért. Aztán végre megérkeztem a kerékpáros szakasz végéhez, és Drótos Kareszt megszégyenítő ügyességgel sikerült is leszállni a bicajról. Ekkor még csak a szokásos tompultságot éreztem a lábaimban, amit a 180 km-nek tudtam be. Az öltöző sátorban kicsit tovább időztem mint terveztem, de végül sikerült a futópályára navigálni magamat.

20150729-Flander-Nagyatad-3Már a futás elején érzem, hogy valami nem stimmel. Tavaly is hasonlót éreztem az elején, de akkor az érzést megmagyarázta a 3.40-es tempó. Fejben most is sietnék, de a lábaim máshogy gondolják. Meleg van, de tudom, hogy nem ez a baj. Reménykedem benne, hogy az első löket kóla majd helyre tesz, és akkor végre szárnyalhatok abban a számban, amit a legjobban vártam, és ahol a legjobban felkészültnek éreztem magam. Azzal a céllal jöttem, hogy legyen akármilyen meleg is, 2.50-en belül akarom futni a maratont. Ez most így lehet nagyképűnek hangzik, de az elvégzett edzések alapján ez a cél reális volt. Egészen a második kör elejéig. A második kör elején úgy ment el a lábamból az erő, ahogy a gumimatracból kiengedik a levegőt. Csak azért vártam a sétálással az utca közepéig, hogy ne azok előtt a nézők/szurkolók előtt történjen meg, akik odaadóan szurkolnak ebben a baromi kánikulában is. Vatai Miki is ekkor kezdi a futását. Normális esetben kaptam volna az alkalmon, hogy egy olyan stabil és erős futóval fussak, mint Miki. Most azonban esélyem sincs erre. Úgy távolodik tőlem, ahogy a favelák lakóinak életszínvonala Luxemburgétól. Megállok sétálni és teljesen kétségbe vagyok esve. Én ma nem sétálni jöttem ide. Azért jöttem, hogy megvédjem a tavalyi címemet. A sors fintora, hogy pont abban a számban kapok az ironman szellemétől egy gyomorszájast, amiben azt hiszem, hogy verhetetlen vagyok. Belegondolok és rájövök, hogy saját magam ástam meg a gödröt, aminek per pillanat a tetejét sem látom, sőt úgy érzem, hogy valaki elkezdte már a földet is befelé lapátolni. Ki a fasza gyerek? – poénkodtunk a verseny előtt Balog Ádival. Jó, persze tudjuk, hogy Döglégy Zoli az, de mégis azt hittem vagyok annyira kemény, hogy két héten belül kétszer is kiemelkedően teljesíthetek. Akkor és ott rájöttem egy örök igazságra. Nem lehet csak úgy büntetlenül ironmaneket csinálni zsinórban (kivéve, ha te vagy Petr Vabrousek). Nem akarok viszont ennyire elkalandozni a versenytől, főleg azért, mert nem volt még lefutva (szó szerint) ez a történet. A parknál Miki bácsi nyom a kezembe egy doboz kólát, amit húzóra megiszom. Kapok jeges vizet is, ami egy fokkal jobb hangulatba hoz, de futni még mindig nem tudok. Merre járhat Petsuk Zoli tűnődöm, de közben futok kicsit a panelek árnyékában. A Rinya utáni emelkedőn megint sétálok, egészen a frissítőig. Kóla és víz, és megyek tovább. Futok és sétálok, majd sétálok és futok. Látom, hogy Zoli közelebb jött, de nem annyival, mint gondoltam. Valahogy kibekkelem a második kört is, és elkezdem a 3-at. Köridő 26 perc. GÁZ. Péter Attiláék elkezdik fejtegetni, mi lehet a gond. A végét már nem hallom, mert próbálok kocogni. Aztán az egyik háznál egy apuka a fiával egy zacskó jeget küld nekem, és kérdezi, kell-e. Hogy a viharba ne kellene. Akkor még nem tudom, hogy ez a momentum fordítja meg az egész versenyemet (utólag is óriási köszönet érte). A kezemben lévő jeges zacskó egy idő után érezhetően javítja a közérzetemet, és a sarkát kiharapva még szívogatni is tudom belőle a jeges vizet. A parknál megint séta, de már sokkal rövidebben, mint az előző körben. Aztán a következő frissítőig megint futás. Ott egy pohár kóla és amikor megfordulok a kinti fordítóban, szinte pillanatok alatt újjászületek. A lábamba visszatér az erő, és elkezdek FUTNI. Alig akarom elhinni, de ismét versenyben vagyok. Épp ideje volt már, mert Zoli 1 percen belülre került. Valahol belül érzem, hogy most már nem lehet gond. Ez a kör már csak 24 perces, a következő, meg 20 és fél. Igen, ez vagyok én, mondom magamban. Ezt a tempót tudom futni, ha rendben vannak a dolgok. Innentől kezdve csak kóla, zacskós jeges víz és sótabi, amit kérek. Minden körben figyelem, hogy a többiek merre tartanak. Zoli és Gergő is kisebb hullámvölgybe kerül, így szép lassan távolodom tőlük. Egyedül Vatai Miki az, aki hasonló tempót diktál, de ő jó fél körrel lemaradva tőlem. A hatodik kör végén Péter Attila bemondja, hogy ha nem változnak számottevően a dolgok, akkor már senki nem ér utol. Én a magam részéről azon vagyok, hogy ne legyen számottevő változás. Az utolsó körön már kicsit vissza is veszek a tempóból, mert elkezdem ízlelgetni a gondolatot, hogy Úristen, újra megcsinálhatom. A záró kör megint az ünnep kiteljesedése. Mindenki, aki mellett elmegyek vagy szembe jön, gratulál. Ezt az érzést nem lehet szavakkal leírni. Mielőtt a célegyenesre fordulnék kidobálom a mezemből, az összes ott felhalmozott szivacsot, mert a végén, még azt hinnék a célnál, hogy Terry Black érkezik meg új frizurával. Az időm, ahogy számítottam is rá, elmarad a tavalyitól, de 8:30-on belüli, ami egy ilyen mértékű krízissel együtt egészen elfogadhatónak számít. A célban aztán kell pár pillanat, amíg ténylegesen elhiszem, hogy újra sikerült megcsinálni, újra ironman magyar bajnok vagyok. Sőt, ez a győzelem talán még a tavalyinál is értékesebb számomra. Egyfelől, mert egy címvédés mindig sokkal nehezebb, másfelől egy igen komoly holtpontról kellett felállnom a verseny során, ami végül sikerült.

Ebből a nagyatádi versenyből megint nagyon sok mindent tanultam. Nem olyanokat persze, hogy soha ne add fel (mert azt már rég tudom) meg, hogy a türelem rózsát terem (pedig igen). Inkább talán olyat, hogy már kezdem érteni, hogy a profi triatlonistákat mi hajtja és űzi egyre jobb teljesítmények elérésére. Ez nem a pénz, siker, csillogás, ahogy a KFT énekli, hanem sokkal inkább a kudarctól való félelem. Amikor az ember elér egy szintet/eredményt a sportban (de lehet az élet más területe is), onnantól próbálja azt a jövőben minimum megismételni. Minden olyan esetet, amikor ez nem sikerül, valamiféle kudarcként él meg. Sajnos velem is ez történt, amikor a futás 2. és 3. körében a gödör alján kuksoltam. Féltem a lehetséges kudarctól. Ez nem jó dolog, és ezen változtatnom kell valahogy. Ez nem lesz könnyű feladat, mert a személyiségemből fakad, ami egyfelől jó dolog, mivel e nélkül talán sohasem értem volna el azokat az eredményeket, amiket. Másfelől viszont egy olyan teher, ami az életem más területeit is érinti/megnehezíti (nem lehet mindig és mindenben a legjobbnak lenni). Nem megyek át azonban doktor Csernusba, mert összességében nézve nagyon, de nagyon jó kis nap volt a szombati. Minden mogyis célba ért, nem is akárhogyan. Veréb Dávid, alias Csuri 9.51-el zárta élete első hosszútávját (amin persze én cseppet sem lepődtem meg látva a felkészülése közbeni elszántságát). Jámbor Dani is maradandót alkotott fiatal kora ellenére, és még rengeteg potenciál van benne. Akinek viszont a legjobban örülök, és akire a legbüszkébb vagyok, az a versenyt még barátnőmként elkezdő, de a célba már menyasszonyomként álló, Faldum Fanni, akinek az irdatlan táv teljesítésén túl egy sor hátráltató tényezőn kellett átküzdenie magát. Természetesen ezen a versenyen minden célba érkező rendkívülit nyújtott. Az időjárás megint csak nem kegyelmezett nekünk, de lassan már pont ez lesz Nagyatád egyik védjegye.
20150729-Flander-Nagyatad-4
Zárásként szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik nélkül ezt az eredményt aligha tudtam volna elérni. Családomnak, akik közül volt aki a helyszínen, volt, aki a gép elől szurkolta végig ezt a napot. Egyesületemnek, a Mogyi SE-nek, hogy biztosította a szükséges hátteret a felkészüléshez. Bajai Petinek az első bolyos úszásomért, Miki bácsinak az összes támogatásáért és a versenyen nyújtott minden segítségéért. A Highfive Magyarország csapatának, hogy a verseny szempontjából kritikus pontot jelentő frissítésem a lehető legprofibb termékekkel történhetett. Az ILB Factorynak, hogy a szezon kezdetétől folyamatosan támogatnak, és szurkolóként is megtisztelték a versenyt. Az Energy Magyarországnak, hogy nem kellett a betegségekkel foglalkozzam a termékeiknek köszönhetően. Volentér Lacinak és a Fondü Menü Expressnek, hogy nem kell órákat töltenem azzal, hogy mi finomat ebédeljek. Marcz Karcsinak és Évinek, hogy szállásunk volt a verseny alatt, emellett pedig mindenhol segítettek, ahol csak tudtak. Kiss Gergőnek, hogy az isteni spagettijével feltölthettük a szénhidrát raktárainkat a verseny előtt. Meskó Gábornak, Balog Ádinak, Kindl Gabinak, akik a futásom során tartották bennem a lelket és hihetetlen profin frissítettek. Molnár Csabának és Julcsinak a felejthetetlen bíztatásukért. Klárinak, Sziminek és Stifinek a nap folyamán nyújtott minden nemű segítséget. Péter Attilának, hogy közreműködött a lánykérésben. Köszönet jár emellett mindenkinek, aki a pálya széléről vagy a pályáról bíztatott, és volt egy jó szava hozzám. Csodálatos verseny volt Roth is, de sokkal nagyobb élmény a “Hajrá Marcit” hallani végig a pálya mellől. Köszönöm a verseny utáni, minden lehetséges csatornán érkező gratuláció áradatot is. Nagyon sokat jelentenek nekem. Köszönöm a szervezőknek és segítőiknek, hogy ismét megrendezték nekünk ezt a versenyt, és állták a sarat (akarom mondani a tűző napot) hajnaltól éjszakáig. Gratulálok mindenkinek, aki valamilyen formában teljesítette ezt a nem mindennapi versenyt.

Most egy kis pihenés következik, majd Pesten az 51.50-es verseny, amit augusztus 30-án a 70.3 VB követ Zell am See-ben. Mindenkinek jó pihenést, nyaralást, és felfrissülést a kánikulamentes napokban. Augusztus végén jelentkezem. Addig is maradok tisztelettel,

Marci