Menu

Lehet készülni a Görbicz utáni korszakra

20161217-noi-kezi-eb-2016-logoAkkorát estek, mint az ólajtó! – akár ilyesmit is mondhatnánk a magyar női kézilabdázók Európa-bajnoki szerepléséről. Sőt, talán még a bukásról is sokféle módon és szövegkörnyezetben lehetne indokolt értekezni. Lehetne, de azért igencsak valószínű, hogy ezúttal felesleges indulatosnak lenni.

Az tény, hogy még nagyon finoman fogalmazva sem szerepelt jól a magyar válogatott a svédországi női kézilabda Európa-bajnokságon. Ám az is tény, hogy ezúttal az a magyar válogatott szerepelt gyengén a kontinenstornán, amelyik a különböző sérülések miatt több játékosát – és köztük néhány meghatározó kézilabdázóját – volt kénytelen nélkülözni a svédországi EB-n, amelyik válogatott néhány tagja kisebb sérülések vagy egyéb problémák miatt nem teljesen egészségesen volt kénytelen kiutazni az EB-re, s amelyik válogatottat – ebben a szerencsétlen állapotában – még verseny közben is tovább gyengítették a sérülések.

Természetesen szó sincs itten semmiféle szerecsenmosdatásról, hiszen azt mindenképpen érdemes észben tartani, hogy nemcsak saját magához képest szerepelt gyengén a magyar női kézilabda válogatott, hanem úgy általánosságban is a „futottak még” kategóriába tartozott ezen az Európa-bajnokságon. Viszont ez lehet az a helyzet, amikor elsőre nem lőni kell, s csak utána kérdezni, hanem még a földbe döngölés előtt érdemes elgondolkozni azon, hogy miért lett olyan ez az EB-szereplés, amilyen.

Immáron évek óta kétségtelen számomra, hogy létezik egy szép és nemes magyar hagyomány, amely leginkább a női kézilabdázókra jellemző, s az a lényege, hogy fontos mérkőzéseken látványos összeomlást produkál a nemzeti csapat. Az ilyen elkeserítő produciók láttán többször is előfordult már az utóbbi bő másfél évtizedben, hogy a következőket kérdezgettem: a téli szalámi, a fűszerpaprika, a gulyás és egyebek társaságában mikor lesz már hungarikum a magyar női kézilabdázók összeomlása?
20161217-noi-kezi-eb-2016-logo-2
Aki látták a magyar lányok mutatványát a 2000-es olimpia döntőjében, azok valószínűleg még hónapokkal később is erőteljesen és hosszasan káromkodtak. Szerencsétlen szurkolók jóformán még ki sem heverték az olimpiai döntő elbukása okozta traumát, amikor következett a horvátországi világbajnoki döntő, s a magyar csajok újabb látványos összeomlást mutattak be. És mivel a lányok – számomra valamilyen rejtélyes okból kifolyólag – görcsösen ápolják ezt a gyönyörűnek semmiképpen sem nevezhető hagyományt, időről időre ismételten bemutatják a nagy összeomlást. Gondolom, hogy már csak azért is, nehogy elfelejtsék a magyar sportbarátok.

Így tehát semmi meglepő nincs abban, hogy amolyan megszokásból elsőre most is arra készültem, hogy a magyar női kézilabdázók – hagyományőrzés céljából – az idei svédországi Európa-bajnokságon is bemutatják majd a „nagy összeomlást”. Ám ez a gondolatom nem tartott sokáig, hiszen viszonylag gyorsan nyugtáznom kellett, hogy ezúttal annyira tartalékos lesz a magyar válogatott, hogy valószínűleg nem csak egyszerűen nagyon gyenge lesz, hanem még a hagyományok ápolására sem fog maradni ereje.

Most már tudható, hogy bejött a számításom, s Magyarország női kézilabdázói tényleg gyengén teljesítettek a 2016-os kontinenstornán. Ezen szereplés ellenére sem gondolom azt, hogy bűnbaknak kellene kinevezni a magyar csajokat! Sőt, talán még azon sem érdemes túl sokat merengeni, hogy miért maradtunk le, netán mennyi pénz ment el idén a női kézilabdára, mire mentünk vele és mit jelenthet a honi sportszövetségek fideszes politikusok általi „lerohanása”?

Áldozatkeresés helyett most inkább érdemesebb lenne higgadtan nyugtázni, hogy meghatározó játékosai nélkül pillanatnyilag ilyen gyenge teljesítményre képes a generációváltás miatt is átmeneti helyzetben lévő magyar válogatott. Nyilván a korábban megszokottakhoz képest lényegesen pocsékabb mostani teljesítményt nehéz elfogadtatni a sportág kedvelőivel, de ők sem tehetnek sok mindent azon kívül, mint hogy nyugtázzák ezt az átmeneti állapotot. Persze, a hevesebb vérmérsékletűek ettől még simán háboroghatnak.

Görbicz Anita

Görbicz Anita


Akik nem akarnak háborogni, azoknak érdemes a sportnál maradniuk és – átmenetileg sportágat váltva – arra gondolniuk, hogy az argentinok Maradona fociból való kiöregedése után is bizakodva tekintettek a jövőbe. Nem hagyagolták el az utánpótlás-nevelést, s ennek köszönhetően a rengeteg jó labdarúgójuk mellett/után/közben már az újabb zseni is megérkezett és mostanában Lionel Messi lábai előtt hever a focivilág. E téren most Magyarországon sem lehet ok panaszra: tudomásul kell venni, hogy a zseniális játékosok felett is elszáll az idő, s a már 33 éves Görbicz Anita – életkorából adódóan – nyilván az utóbbi másfél évtizedben megszokottakhoz képest egyre kevesebbszer fog teljesíteni a megszokott kimagasló színvonalon. Ha viszont a továbbiakban is megfelelő lesz az utánpótlás-nevelés a női kézilabdasportban, akkor „Görbe” után minden bizonnyal újabb zseninek tapsolhatnak majd a magyarok!

Neves a múlt, lehet reménykedni a fényes jövőben, jelenleg pedig az a holtbiztos, hogy Kim Rasmussen szövetségi kapitány személyében vérprofi szakember van a magyar női kézilabda válogatott élén!

Lőrinczi Csaba